A jászalsószentgyörgyi római katolikus templom kertjének déli sarkában a millennium alkalmából ültetett hatalmas tölgyfa tövében egy lapos szív alakú bazaltkő hever. Ma már csak a község legidősebb lakói emlékeznek eredeti rendeltetésére: két évszázadon keresztül ez volt a község szégyenköve, amelyre a „kisebb” bűncselekmények elkövetőit állították fel a közmegvetés kifejezése céljából.
A szégyenfa, szégyenkő – a köznyelvben pellengér hazánkban a késő középkor ismert büntető eszköze volt, amely a helyi elítéltek megfenyítésére és megszégyenítésére szolgált. Használata bizonyos XVI. századra visszanyúló kezdetek után a XVIII. században vált általánossá. Ugyan, ekkor már az állam közigazgatási és igazságszolgáltatási tevékenysége meghatározó, de csak szük körre terjedhetett még ki. így maga a népi társadalom, a falvak közössége teremtett meg bizonyos igazságszolgáltatási formákat.
A szégyenfa vagy szégyenkö a korabeli falvak és városok arculatához tartozott, s szokás szerint a piactéren a községháza előtt, ritkábban a templom közelében állott. Általában egyszerű fa vagy kőoszlop volt ez. Egyrészt a helyi büntető hatalom jelképéül szolgált, másrészt nagyon is konkrét szerepet töltött be a büntetés végrehajtásban: hozzáláncolták az elítéltet, hogy felhívják elrettentésül a közösség figyelmét a bűnösre, s egyben meg is szégyenítsék azt. Gyakran elsősorban lopásért, káromkodásért, becsületsértésért, stb. – mérték itt ki a “Tekénteles Tanáts” által kiszabott pálca – vagy korbácsütéseket.
Jászalsószentgyörgyön kialakult szokás szerint a Cérnákat pálcával vagy bottal, a nőket pedig korbáccsal sújtották. A községi protocollum (jegyzőkönyv) feljegyzéseiben a büntetés számtalan esetét őrizte meg számunkra. Közülük álljon itt két ítélet az akkori elöljáróság fegyelemtartásának megvilágítására.
1761-ből: „Halla István megrészegedvén korán a templom előtt a népnek szemeláttára káromkodott. Másoknak jó példájára, magának pedig megjobbítására 100 pálczákkal megcsapatni decidállatik. ”
1764-ből: „ Vanger Ilus, a Fejes János menye 25 korbáccsal megcsapattalik azért, hogy mind Fejest a gazsullyal meg szurkálta. Fejesnél is össze karmozsálta s irtóztató mocskos szóval az öregasszonyt tsúfolta is, ezért a most említett büntetést, ha pedig ennek utána olyan rajta tapasztaltatik valahányszor, annyiszor ezen büntetése megfog dupláztatni.”
Megjavult-e Vanger Ilus vagy sem, azt nem tudjuk, de annyi azonban biztos, hogy a jászalsószentgyörgyi jegyzökönyvekben a neve többet nem szerepel.
Az alsószentgyörgyi szégyenkö -bármilyen meglepő is – hosszú kihagyás után 1948 júniusában, 60 éve volt utoljára használatban. Ekkor – az iskola államosításával kapcsolatosan – a felháborodott, mélyen vallásos asszonyok az államosításra szavazó Berkes Jolán tanítónőt állították ide „pellengérre”. A fellázadt asszonyoknak az külön sérelmes volt, hogy Berkes Jolán, aki kántorkodott is a háború alatt a faluban, kántor-tanító létére, az egyház ellen szavazott. A tantestület megszavaztatása valójában formalitás volt, hiszen az iskolák államosítása már eleve országosan eldöntött dolog 1948-ban. Szegény Berkes Jolánnak mégis halálfélelmet kellett kiállnia a szégyenkövön. Szorult helyzetéből a jászladányi busz sofőrje mentette meg.
A mintegy 110 cm hosszú, 60 cm széles, nem faragott, csupán durva megmunkálás nyomait magán viselő szégyenkö még egy vonatkozásban fontos lehet a számunkra: a szakirodalom ma Magyarországon csak néhány napjainkig fennmaradt népi büntetőeszközt ismer. Viszont ilyen, mint az alsószentgyörgyi, Olaszországban ma is minden faluban, városban látható a templomok bejáratánál, így okkal merülhet fel a régmúltból a községnek valamilyen olasz kapcsolata. Nos, a helyi, igen tekintélyes Pálya iparos család tagjai úgy tartják magukról miszerint őseik olasz földről vándoroltak Jászalsószentgyörgyre. Persze ez nem jelenti azt, hogy ők olasz eredetűek lennének. Inkább elmenekült, majd később visszatérő jászok ők, akiknek eredeti nevük elfelejtődött, s helyette az olasz „palio” (magyarul: zászló) módosult alakja lett családnevük. Tehát valószínű, hogy a templom mellé helyezett szégyenkö használatát a Pálya család „honosította” meg Jászalsószentgyörgyön.
Akár igaz. akár nem az olasz eredet, vélhetőleg Magyarországon ma nincs máshol templomhoz helyezett szégyenkő. így aztán ez az egyszerű és látszólag nem sokat mondó bazaltkődarab, mint néprajzi tárgyi emlék, méltó társa lehet az alsószentgyörgyi templomkert egyébként felbecsülhetetlen értékű többi „hivatalos” műemlékeinek.
Megjelent: Redemptio 2008. XV. Évfolyam 4.szám.
Lukácsi László
helytörténész