Oldal nyomtatása

Marton Rita – Kormos Péter Szentgyörgy utolsó kovácsa!

Nem gyakorolja már a mesterségét, mert már alig lát, de a műhelye, szerszámai még megvannak. Hátha egyszer valamelyik unokájának szüksége lesz rá!

 

Tatám parasztember volt. Apámat Kecskeméten taníttatta, de én már itthon tanultam ki nála a mesterséget. Az természetes volt, hogy apám után én is kovács lettem. Habár, igazából én autószerelő szerettem volna lenni, de kiváltotta apám az ipart, és itthon kellett dolgozni vele, 59’-ben meg felkerültem Pestre. Aztán dolgoztam a vízügynél is és 1965-ben hazakerültem a TSZ-be. Mesterlevelem nincs, nem kellett. A lópatkoló tanfolyamot viszont el kellett végeznem, mert a TSZ-ben csak úgy vasalhattuk a patkót a lovak patájára, ha volt papírunk róla. Berénybe jártam a Tangazdaságba. Egy állatorvos is tartott előadást a lókörmök összetételéről, szövetekről, rostokról. Ezeket már mind ismertük, de fontos volt a bizonyítványt megszerezni. Voltunk ott sokan, még ötven éveseket is beiskoláztak!

 

Egy kovács nem kovács. Két kovács fél kovács, három kovács egy kovács. – tartja a mondás.

 

Amikor apámnál dolgoztam az ötvenes évek végén, akkor kilenc kovácsműhely volt Szentgyörgyön. Ezekben a műhelyekben két, három mester dolgozott, meg még tanulók is. Apámnak is voltak tanulói. Hármasban nyújtogattuk a vasakat a tűzben, hármasban vertük a nagykalapáccsal. Két satu volt,  forrasztottunk, mert csak később lett hegesztés.

– A vasat honnan vették?

A vasboltból. Ahol most Tibi van, ott volt egy vaskereskedés. Onnan. Meg Berényből, meg Szolnokról. Mentünk lovaskocsival, és arra felpakoltunk. Tengelyt lehetett kapni, de csavarokat nem. Akkor a csavarokat is mi csináltuk gömbvasakból. Metszeni kellett a csavarokat, de a metszőket is mi csináltuk.

Ekkor a műhely 7×10 m-es volt. Elfért benne egy lőcsös kocsi teljesen összerakva, egy kocsi félig, meg még a tűzhely, meg a padok.

– Egy lőcsös kocsit mennyi idő alatt tudtak felvasalni?

Berényi Mengyiék csinálták a kocsit, meg Vencel, meg a többi bognár, náluk rendelték meg a földművesek, mi meg felvasaltuk. Egy hét alatt volt meg egy lőcsös kocsi.

-Mi volt a legnehezebb munka?

A lőcsös kocsi kávájának a forrasztása, mert ott vastag anyagot kellett megdolgozni. Levélre volt ráforrasztva, és arra ment rá a lőcs.

Tengelyt is kellett nyújtani, mert 34 colról 36 colra kellett nyújtani, hogy a keréknyomtáv meglegyen. Mert akkor a puskát beljebb verték, és az agyból vágtak el. Ehhez kellett a 3 ember.

Nehéz volt a többi művelet is, „S”-ek hajkászása, lovak patkolása.

Kellett reispangát vasalni (reispanga=lovagolószárnya a kocsinak), meg „stócolni”(450-os szögbe lereszelni). A cugokat (pántokat) fényesre reszelni, arra stócot húzni, mert másképp nem volt szép. Amelyik ki volt fényesítve, azt megvették.

Sok német szót használtunk, mert még a kiskalapácsot is nithammernek hívtuk.

– Ki volt a legnagyobb konkurencia?

Apámék nem versenyeztek senkivel, mert együtt mentünk még a vásárra is. Darók Dezsőékkel is, meg a többiekkel is. Szétszedtük a kocsikat és autó vitte a vásárba, például Hatvanba. Nem veszekedtünk soha, mert a bognárokkal együtt kellett dolgozni, és volt annyi munka, hogy a többi műhely is megélt. Volt, aki csak otthon dolgozott, volt aki vásározott is. Például az öreg Ádám Ignác nem vásározott, csak otthon dolgozott. Meg az öreg Darók Jóska bácsi is, a Dezső bácsi bátya is csak otthon volt.

Van még egy kocsi a faluban, amit mi csináltunk 1957-ben. Sárhányós, hat és fél sukkos (2m 30 cm) kocsi, de szét van szedve Bajzáth Pistánál.

-A TSZ-ben mit kellett csinálnia?

Lovakat kellett patkolni, ekéket élezni, mindenféle szerszámot csinálni és javítani, kocsikat vasalni. Lőcsös kocsi 10-12 db volt, gumis kocsi 18 db ezek adtak elég munkát.

– Itthon van-e nyoma a munkájának?

Persze! Kerítés, előszobafalak, polcok, virágtartók.

Volt egy érdekes munkám. Kulcsmásolást kértek tőlem. A templom kulcsát csináltatták meg velem, de csuda sok baj volt vele. Azt a rendes nagy lyukacsos kulcsot. Ki kellett húznom, vernem, aztán belereszelgetnem nútokat. Aprólékos, és pontos munkát igényelt. Ez akkor volt, amikor még Kladiva Imre volt a plébánosunk.

Tavaly dolgoztam utoljára, egy-két ekevasat kellett kiverni azért, hogy felszántsák a földünket.

– Szerette-e a mesterségét?

Szerettem, benne nőttem fel. Nem sajnálom, hogy nem csináltam az autószerelést, mert akkor fontos volt a kovács szakma. Még ma sem lenne ez rossz, nagyon is jó lenne, de nincs megfizetve. Ám manapság hová kellenek a kovácsolt vasak? A mezőgazdaságba nem, ekevasat nem kell verni, lovak nincsenek, legfeljebb kerítésnek, vagy a lakásba egy-két kiegészítő bútornak.

Szerettem ezt a mesterséget. Minden részét szerettem. Ami jól sikerült, annak különösen örültem. Amikor a kocsikerékre egyből sikerült ráhúzni a ráfot! Jaj, de jó volt!

1 2 3 4 5

Az adott cikk linkje: http://helytortenet.jaszalsoszentgyorgy.com/marton-rita-kormos-peter-szentgyorgy-utolso-kovacsa/