A jászalsószentgyörgyi zsidó temető
Jászalsószentgyörgyön mind a mai napig sok régi nevezetesség, érdekesség található. Kiemelkedő az 1793-ban épült gazdagon díszített barokk templom, de több értékes középülettel és szakrális szoborral is dicsekedhet a község. Valamennyi régi épületet, szobrot a Községi Önkormányzat helyi védettségben részesített, a Községi Könyvtár pedig helytörténeti gyűjteményében dokumentálta a múltnak e becses emlékeit. Egyetlen „fehér folt” maradt felderítetlenül eddig: az izraelita temető, amely a római katolikus temetőtől kissé távolabbra a Jászladányra vezető út mellett mintegy 700 négyzetméteres területen helyezkedik el magas betonkerítéssel körbe véve. A temető sokáig nem volt elkerítve, s így a II. világháború után a márvány síremlékek közül több eltűnt, néhányat vandál kezek összetörtek, a sírok egy részét feltúrták aranyékszerek után kutatva.
Az évtizedekig fákkal benőtt, bozóttal takart temető az 1990-es évek elején lett elkerítve, ami a haláltábort túlélő Weiner Kornél Ausztráliában élő fiának volt köszönhető. A leszármazottak azóta minden év tavaszán látogatták is a temetőt, de az utóbbi években már nem jöttek. Talán mert már megöregedtek, vagy esetleg elhaltak ők is. Félő, hogy újból az enyészet válik uralkodóvá a temetőben.
Községünkbe 1849 után érkezett az első állandó zsidó lakos, 1855-ben már harmincnégyen éltek itt. Temetőjük ezekben az években létesült. A nagyobb imaházzal rendelkező ortodox fiókhitközség lélekszáma a dualizmus évtizedeiben száz fő körül stabilizálódott, majd az I. világháború után némileg csökkent, 1941-ben 81 fő volt. Ünnepek alkalmával a környező kisebb településekről, főként Jánoshidáról istentiszteletre ide jártak az izraelita vallásúak. A Vészkorszak idején Édelmann Soma és Grünbaum Sámson álltak a 76 főnyi közösség élén. Az istentiszteletet Reich Jenő jászberényi rabbi és Bleier Géza helyi kántor tartották. Imaházukat a háború után lerombolták, az építőanyagot elhordták. Én még gyerekkoromban az 1950-es évek végén a templom romjai között bújócskát játszottam társaimmal. Ma a Petőfi út 58. szám alatt az imaház helyén kertes lakóház áll.
A zsidó temető távlati képe
Fotó: Marton Rita
Az egykori imaház
(archív felvétel)
A temető az a hely, ahol a sírjelekből, a sírfeliratokból következtetni lehet a zsidó lakosság életére. A sok héber feliratú, márvány sírkő zárt vallási és közösségi életükre, gazdagságukra, lassú asszimilációjukra utal. A megmaradt sírkövek közül 34 héber feliratú, 10 magyar, illetve részben héber nyelvű, 10 sírkő törött, földön fekvő, olvashatatlan a feliratuk.
A temetőhely, héberül Báth Hácháim, az élők háza. Így nevezik a zsidók, mert vallásuk szerint halottaikat, halhatatlan lelküket élőknek tekintik. Ezért nincs a zsidó temetőkben lejárati idő, a nyughely örök, amíg csak létezik. Számukra hitük törvénye írta elő a halottak egyenlőségét. Azt, hogy a temetőben gazdagot és szegényt megkülönböztetés nélkül, elhalálozási sorrendben, egymás mellé kell temetni. A temetés szertartása is nélkülözött minden pompát. Halottaikat nem koporsóban temették, hanem egy ládát készíttettek gyalulatlan deszkából, amiben a halott testére csak egy lepedőt terítettek és a feje alá egy zacskó kavicsot helyeztek el. A legendával szemben a valóság az, hogy ékszerek nélkül temették el az elhunytat. Gazdagságukat az értékes márvány síremlékek jelzik. Ezek formailag, alakilag igen változatosak. Van köztük fekete márvány, csúcsban végződő obeliszk, karcsú fehér márvány oszlop, de a legtöbb a nagy, vörös márvány, álló téglalap, felül félkör alakú záródással. Több síremléken megjelenítve van a bánat, a gyász jelképe a vésett szomorúfűzfa, vagy az Izraelhez való tartozás jelképe a Dávid csillag és az olajág koszorú jelkép.
A héber szövegű feliratokat nem tudjuk elolvasni és így nem tudni, kik porladnak a hantok alatt. A részben magyar nyelvű sírkövek közül Kohn Margitka emlékművét alkotója művészien formálta meg a liliommal. A sérülten is szép sírkő felirata megrázó és megható: „… Kohn Margitka 1894. március 4.-1902. július 10. …Drága életed tőlünk elszakadt… emlékedet őrzi forró szeretetünk, a hideg kő sokáig megmarad, mi téged sose feledünk…”
A többi sírkőn lévő magyar felirat Fischmann Gyula, Grünbaum Ferenc, König József, Grünbaum Mária, Weisz Kálmán, Grünhut Lázárné, Weiner Sarolta, Kohn Júlia, Grünhut Józsefné halálát rögzíti a 19 század végéről, vagy a 20. század elejéről. Szinte mindegyik felirat szeretetteljes családi kapcsolatra utal: „pótolhatatlan hitves”, „felejthetetlen drága fiunk”, legjobb anya”…
A zsidó közösség nagyon összetartó volt, elég zárkózott családi életet éltek, melyet áthatott vallásukból fakadóan a hagyomány tisztelete és a rituális szabályok merev betartása. A szombati pihenőnapjukon reggel a férfiak fejfedőben, az asszonyok rojtos kendőben vonultak az istentiszteletre. Ezen a napon babot (sólet) főztek, ami sűrű volt, szinte alig volt leve. Étkezési szokásaik merőben eltértek a falu lakosságáétól. Nem ettek sertéshúst. Általában liba- vagy marhahúst ettek. A báránynak csak az első részét ették meg, a hátulját nem, mert azt mondták, hogy az nem kóser. Vágás előtt megvizsgáltatták az állatot a sakterral, hogy egészséges-e. Csak a sakter (metsző) vághatta el a tyúkok, libák, bárányok nyakát. A legnagyobb vallási ünnepükön a pászkaünnepen, ami a zsidó húsvét (pesach) nem azokban az edényekben főztek, mint máskor. A húsvéti edények fent voltak a padláson. Ezeket lehordták, az azelőtt használt edényeket pedig levitték a pincébe. Kenyeret nem ettek húsvétkor, mert nem lehetett morzsa a lakásban. A náluk szolgáló katolikusok ehettek, de akkor le kellett menniük a pincébe. Mikor vége lett az ünnepnapoknak, a húsvéti edényeket visszapakolták a padlásra, a pincéből pedig felhozták a hétköznapokon használt edényeket.
Foglalkozásuk – a két korábban kikeresztelkedett orvost kivéve – kereskedő volt, de volt köztük malomtulajdonos, állatorvos, fuvarozó, kocsmáros is. Főként ruházati boltjuk volt. Egy-két házuk, mint középület ma is megvan még a Fő úton. Nagyon szorgalmas és becsületes emberek voltak. Nagyszerűen értettek ahhoz, hogy miként alakítsák ki vásárlói körüket. Szívesen hiteleztek, mindenkit elláttak áruval, jó tanácsokkal. Az állandó kuncsaftokat fonott kaláccsal (barhec), a gyerekeket cukorkával kínálták. Valamennyien kivívták maguknak a tekintélyt a lakosság előtt. Megszólításuk tejes úr vagy tejes asszony volt, de a faluban becenevükön emlegették őket: Sólem, Nafti, Lóra…
A harmonikus együttlét a falu lakosságával 1944. május 13-ig tartott. Ekkor bekövetkezett az elszállításuk a jászladányi gettóba. A lakosság szánalommal nézte elvitelüket, nem tudták, hogy milyen célból és hová viszik őket, hiszen nem tudott senki még a haláltáborokról. Az alatt a néhány hét alatt, amíg a ladányi gettóban tartózkodtak, a parasztság köréből többen átjártak és alkalmas percekben ennivalót juttattak be nekik. Jászalsószentgyörgyről 76 zsidó személyt deportáltak. Többségük Auschwitzban halt meg. A holokausztot nyolcan élték túl, közülük ketten tértek vissza a községbe, de innen rövid idő után eltávoztak.
Az egykor jelentős létszámú, a község gazdasági és kereskedelmi életében nagy szerepet játszó zsidó közösség emlékét a zsidó temető és a község főterén álló II. világháborús emlékművön egy felirat őrzi: „Kegyelettel emlékezünk azokra a zsidó honfitársakra, akiket megölt a gyűlölet és akik mártírokká váltak a II. világháború poklában.”
Lukácsi László
helytörténeti kutató