Elbeszéli egy cukorbaba
I.
Ragyogó teremben vagyok. Rejtőző csöppsége aranyos karácsonyfának. Köröttem, fölöttem libegő gyertyalángok. Illatos ágakon csupa édesség. Az asztal, ahol a karácsonyfa áll, egész játékosbolt. Telis-tele szebbnél-szebb mindenfélével. Ha tíz fiú elvinné, amit a szeme, szája kíván: tíz lány még mindig ott találná a maga csókolni való apróságát. Pedig ez a csillogó kincshalom csak két kis gyermeké: dúsgazdag szülők fiáé, lányáé. A gyermekek még nincsenek a teremben. De a szomszéd szobából szűrődő zsivaj sejteti közeledésüket.
Egyszer csak megszólal az ezüst harangocska. A harangszó nyomán édes zene zendül. Hulló hópihék a légben, angyal árnyéka a falon. Az ajtó függönye kétfelé válik s a meglepetés hangos kiáltása után ünnepi sokaság lép a terembe. Elől a gyermekek, utánuk a szülők, vendégek.
Minden arc örömet mutat. A kicsik szívét megbizseregteti a káprázatos fény, ami a karácsonyfáról árad. A nagyokat meghatja a boldogság, ami a kicsik szeméből csillog. De csakhamar keserű csöppen az édesbe.
A fiúnak egyszer csak egy kardra esik tekintete. Duzzogva fordul az anyjához:
– Nini! Hisz ennek a kardnak csak ezüst a tokja! Pedig én azt is aranyból akartam!
– Bizonyára megtévedett az angyal, szívem, aki szállította.
– Cserélje vissza, ha megtévedett! Én ezt a tokot nem fogadom el tőle!
– Megírom neki, gyöngyöm, megírom.
A kislány is pityergőre csücsöríti a szájacskáját, ahogy a kék selymes bábut megpillantja a játék-sokadalomban.
– De nézd csak, anyuska! Nekem meg kéket küldött a rózsaszín helyett! Mikor én a kéket csöppet sem szeretem!
– Megírom neki azt is, drágám. Csak légy nyugodtan holnap reggelig.
Másnap, ahány játék, annyi felé hevert a terem minden zegében-zugában. Kettőnek volt csak valami becse: az újból hozatott aranytokú kardnak, a rózsaszín selymes bábunak.
Harmadnap így szólt az úrasszony a cselédeknek:
– Rakják a limlomokat a lomtárba! A karácsonyfát meg vigyék le a házmesteréknek! Gyermekeim nevében, tudják!
II.
Rici pirospozsgás leány. Pista pufók, szőke fiú. Mancika még csak karon ülő baba. Most lát életében először karácsonyfát. Nagyon örül neki. Amikor csak ránéz, mosolyogva tapsikol parányi kövér kezecskéjével. Ezek a házmester gyerekei.
Rici úgy találja, hogy a karácsonyfa kissé kopasz. A tavalyi valamivel dúsabb volt. Pista okát igyekszik adni a dolognak.
– Hát lelkem, az idén magasabb volt az ég. Messzebbről nehezebbet nem bírtak volna hozni az angyalkák.
Ricit nem nyugtatja meg a Pista magyarázata. De csakhamar megbékél, mikor látogatóba jött kis barátnői sóvárogva dicsérik az aranytól tündöklő édességeket.
– Jaj, de szép!
– Jaj, de remek!
Az esztergályosék Bözséje odasúg titkon Ricinek:
– Ricikém, édes! Mikor rázzátok meg a karácsonyfátokat?
– Három királyok napján.
– Ó de szeretném látni, ha megengednéd.
– Jó, jó, Bözse. Majd átüzenek érted.
A falról minden kép a karácsonyfára bámul. Az aranyos keretű tükör szinte elnyeli a mohó nézésével. A házmester naponkint háromszor-négyszer is befordul hozzánk a dolgozószobájából. Mielőtt belépne, pipáját kiveszi a szájából; sipkáját leteszi a fejéről. Áhítattal ereszkedik a nagy karosszékbe, mintha csak valami kápolnában lenne.
Jaj! Egy kis baleset történt!
Ma reggel Mancika észrevette a selyemszőrű barikát, akit a cukor-juhász tart a nyakába vetve. A csöppség addig lelkendezett, míg édesanyja föl nem emelte hozzá, hogy megcirógassa.
A cirógatást a pásztor is engedte, a barika is állta. Hanem a fának két-három tűlevele neki szúrt a kisbaba kacsójának: vér serkedt ki belőle! A siralmas eset tüstént megpecsételte a karácsonyfa sorsát.
Még aznap leszedték minden ékességét. Őt magát pedig a fáskamrába vitte volna a házmester, ha az udvaron el nem rimánkodja tőle egy szegény, sápadt asszony. Neki adta…
III.
Most kicsike, nedves pincelakásban vagyok. Még mindig rejtőző csöppsége az ékességétől megfosztott karácsonyfának.
Kívülem, láthatatlan bábucskán kívül, nincs a fán egy parányi édesség sem. Az a vértelen penészvirágocska, ott az ágyon, mégis az egész mennyországot látja rajta. Annikának hívják. A cicáját meg bohókának. Egymáshoz simulnak a zizegő párnán. A cica halkan dorombol. Nem tudja, miért. Annika tudja, hogy a cica is a karácsonyfának örül.
– No lásd, Bohókám! Ugye, hogy mindig mondtam: rólunk sem feledkezik meg a jó angyalka! Ide is betért. Nem láthattuk, mert aludtunk. De itt hagyta az aranyhaja szálát. Nézd! Milyen hosszú! Milyen fényes! Nekem is ilyen lesz a hajam, ha majd angyalka leszek!
Az ágakon itt-ott még lógnak a cukorkákat tartott színes papírok, pamutszálacskák. Egy-egy gyapotpihe is ott fehérlett még a gallyak fésűjén. Mesés, tündéri dolgok a kis beteg szemében! A színes papír: szivárványos bársony! A pamutszál: selyemfonál! Megcsinálja majd mindet báburuhának! A varrótűcskéket már pergeti a kedves karácsonyfa hozzá!
És a gyapotpihék?! Ó azok egytől-egyig puha madárfészkecskék lesznek! Bele szállanak az icipici arany madárkák. Ott ugrálnak, röpködnek majd a zöld ágak között. Telecsicsergik
a szobát bűbájos muzsikájukkal.
A szoba minden áldott nap oly világos! Pedig csak tenyérnyi ablakocska ereszti be a felhőn, árnyékon megtört napsugárkát. A zúzmarának csapódó levegő oly enyhe! Pedig csak maroknyi parázs sínylik a bádog-kályhácskában. És a pemete herbatea is olyan édes a penészvirágocskának! Pedig egércsipetnyi cukor sincs benne…
Hátha még tudná, hogy én is itt vagyok! Úgy szeretnék lemenni hozzá.
De mit tehetek róla, hogy tehetetlen cukorbábu vagyok! Pedig csak egyet kellene mozdulnom, hogy vékonyka takarójára essem. Nem is ütném magamat agyon, tudom. De ha agyonütném is magamat, akkor se bánnám. Csak neki örömet szerezzek, az én együgyű, bohó kis csöppségemmel.
Hallga!
Mintha a tűlevél megroppant volna alattam! Ha a tűlevél leválik: leesem én is. Mert csak az tart engem. Nem! Nem csalódtam! Csakugyan az én levelem roppant! A vén szekrény szúja már neki is számlálhatja a múló perceket. Holnap, holnapután bizonyosan esünk! Micsoda boldogság lesz az, Istenkém!
(1910)
Egri Sándor (újságíró, Szolnok) dédunoka gyűjtéséből.
Egri (Adamcsek) György 1861-ben született Egerben. Édesapja molnár volt, mely mesterséget ő is kitanulta, de erős kíváncsiság fűtötte a tudományok iránt. Ezért beiratkozott az egri tanítóképzőbe, ahol Gárdonyi Géza osztálytársa lett. Írói tehetségét Pósa Lajos költő „Az én Újságom” című gyermeklap szerkesztője fedezte fel és jelentette meg írásait. Egri György tanulmányai végeztével Jászkiséren és Jászalsószentgyörgyön tanítóskodott. Községünkben alapított családot. 1907-ben az elemi iskola igazgatója lett. Nemcsak mint tanító, kórusvezető, hanem mint szépíró is kiemelkedőt alkotott. Meséi, versei önálló kötetekben is megjelentek. ABC-s tankönyvei évtizedekig országszerte használatban voltak. Élete utolsó éveiben a jászberényi elemi iskola igazgatójaként működött. 1916-ban Jászberényben halt meg, de sírja községünkben található.