Jászalsószentgyörgy belterületén, a Vörösmarty és az Árpád utca kereszteződésében áll egy fémkereszt a következő felirattal: “Oh, ti kik által mentek ezen az úton, ti lássátok, van-e nagyobb szenvedés az enyémnél. Állíttatta Sípos József és neje Fülöp Katalin 1882-ben” A kereszten corpus, tövében Mária szobor. A keresztet a nép csak Vérkeresztnek nevezi, állításához a következő történet fűződik. “A karai pusztán,1amikor a községből a nagy állattartás idején többen leköltöztek a nyári időszakra, a Vízi és a Sipos család ősei is ott laktak. Kocsmájuk volt, ahol a kereskedők, a pásztoremberek gyakran megfordultak. …Adódott egyszer, hogy messze vidékről egy kereskedő érkezett rengeteg pénzzel, juhokat akart felvásárolni. A kereskedő azonban egyik napról a másikra eltűnt. A felesége is eljött keresni a férjét, de senki nem tudott róla semmit. Mindent homály fedett és titokzatosság. A Sipos és a Vízi család azonban apránként gazdagodott. Földeket, kerteket vásároltak. A pusztán egy Gortva nevű juhászuk volt, aki télire visszajött a községbe. A régi Mirhó mellett lakott a testvérével, aki csizmadia volt. Idők multán a két Gortva testvér is kihalt a házból, ami a kerttel együtt a szomszédban lakó Ádám család tulajdonába került. Az öreg Ádám egy alkalommal tapasztani akart és a kertje végében, ahol a Gortva testvérek háza volt, ott kerestek sárgaföldet. Amint ástak, az ásó nyomán kifordult egy koponya, majd a kar és lábszárcsontok. Erre a helyre esett a Gortva ház ereszalja. A szájhagyomány már terjedt is, hogy igaz lehetett, amikor régen beszélték, hogy egy kereskedőt Karán leütöttek és a Vizi és a Sipos családnál juhászkodó Gortva hozhatta el szekéren a tetemét, hogy ne találjanak rá. Mindez a kereszttel olyan összefüggésben van , hogy azt ugyanaz a Sipos család állíttatta saját portáján Szentgyörgyön. Beszélték, hogy a keresztet engesztelésképpen állították fel, lelkiismeretük megnyugtatására. Az ősöket sokan el is átkozták annak idején, hogy ne legyen a bűn útján szerzett vagyonhoz szerencséjük. Ez be is következett, mert mindkét család elszegényedett. A keresztet ércből emeltették, ami évente egy bizonyos időszakban kivörösödött, olyanná vált, mintha vérezne. A Sipos család leszármazottai kitalálták, hogy a helyéről el kell mozdítani, mert hátha az a baj, hogy nem éri nap. Így került a Bajzáth féle portára, ahol valóban megszűnt a színeváltozás. Beszélték azért, mert a bűnös helyről elkerült.”
A történet, melyet Lukácsi Lászlóné gyűjtött és jegyzett fel a Jászalsószentgyörgy krónikája című helytörténeti kiadványban,2 több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt egy középkorig visszanyúló gyakorlat újkori továbbéléséről tanúskodik, ugyanis a középkorban szokás volt, hogy rablógyilkosságok esetén maga a gyilkos vagy a családja oszlopot, pillért vagy keresztet állíttatott a tetthelyen bűnhődése jeléül, engesztelésképpen. Németországban, Ausztriában számos középkori eredetű kőpillér, képoszlop őrzi a főleg utazókat ért rablótámadások emlékét. Halállal végződő szerencsétlenségek esetén a városi elöljáróság is állíthatott ilyet az elhunytak emlékére.3Nagyobb emberáldozattal járó háborúk végén is szoktak valamiféle emlékoszlopot állítani. Nálunk a kisalföldi Győri-kereszteket Győr töröktől való visszafoglalásának emlékére emelték és központilag kiadott hálaadó felirattal látták el.4 A jászberényi 17. századi kőképekről is azt tartja a hagyomány, hogy a török kiűzésének emlékére készültek és alatta sírok találhatók.5 Tehát feszületet nemcsak fogadalomból, hálából szoktak állítani, hanem engesztelésül illetve nagyobb baj, szerencsétlenség elhárítására is. Kincsmondáinkban is felbukkan a keresztállítás motívuma: elásott kincs után kutatnak, megjelenik egy ősz öregember és megfenyegeti őket, hogy átkozott a kincs, aki hozzányúl, annak gyermekei vagy hozzátartozói meghalnak. Miután a szülők meggazdagodnak, a kincs helyére feszületet állítanak, hogy a jóslat ne következzen be.6
Másrészt idézett történetünk hasonlóságot mutat azokkal a népmesékkel, melyekben a gyilkost valami külső jel elárulja, illetve ellene tanúskodik. Számos népmesénkben felbukkan ez a motívum. A nap mindent kiderít ( AaTh 960) és az Ibykos darvai (AaTh 960A) típusú novellamesékben is megölnek egy embert, a gyilkosra itt is csak hosszú évek múlva derül fény, áruló jel tanúskodik a gyilkos vagy a gyilkosság mellett.7 Az Ibykos darvaiban a megölt ember utolsó szavával a feje fölött elhúzó darvakat hívja tanúnak, más változatokban a napot, holdat, a szelet, a szamártövist, melyek elárulják a gyilkost, aki saját magát leplezi le, amikor a tanút látván elneveti magát és elmeséli a történetet. Ujváry Zolán kutatásaiból tudjuk, hogy ez az ógörög eredetű monda már Bornemisza: Ördögi kísértetek című munkájában is felbukkan és szinte napjainkig él a néphagyományban.8 A Jávorfácska, jávorfamuzsika típusú mesékben (AaTh 780) a legkisebb királylányt megölik nővérei, a földbe ássák, sírjából kinő a jávorfa, melynek ágából egy pásztor furulyát farag, és amikor megfújja, a furulya elárulja a gyilkosokat.9 A jászalsószentgyörgyi hiedelemmonda ezekkel annyiban rokon, hogy itt is van áruló jel, esetünkben a kereszt vérzése, színeváltozása, mely a gyilkos illetve a gyilkosság mellett tanúskodik, s mely csak akkor szűnik meg, amikor a keresztet elmozdítják a bűnös helyről. Erre a motívumra is számos példát lehet hozni a népköltészetből és a szépirodalomból egyaránt. Pl. A két testvér (AaTh 303) meséje,10 melyben a két testvér elindul szerencsét próbálni, s amikor egy útkereszteződéshez érnek, elválnak útjaik. Előtte sorsuk változását mutató jelet (kés, kendő) hagynak a fán. A hátrahagyott jel színeváltozásából következtet a visszatért testvér a másik balsorsára és segítségére siet. Példaként említem, hogy Arany János balladájában, a Tetemrehívásban a sebből akkor kezd buzogni a vér, amikor Bárczi Benő gyilkosa, Kund Abigél megjelenik. Barta János azt írja, hogy Arany János a középkori igazságszolgáltatás egyik legmarkánsabb változatát ragadta meg ebben a balladájában.11 Vagyis azt az archaikus hitet, hogy a bűn nem marad megtorolatlan, az igazság kiderül, és a bűnös mindig elnyeri méltó büntetését, s melyre a jászalsószentgyörgyi hiedelemtörténet is kitűnő példával szolgál.
JEGYZETEK:
1. Jászkarajenőpuszta a jászalsószentgyörgyiek bérelt legelője volt.
2. Lukácsi Lászlóné-Lukácsi László-Rusvay Lajos, 1986. I. 288-291.
3. L. Bilsdstock címszavakat: Meyers Grosses Konversations-Lexikon, 1904. 2. k. Wien, Lexikon der Kunst, 1968. Leipzig, 294.
4. Perger Gy. 1993.
5. Gulyás É. 1998. 174.
6. Diószegi V.-Dobos I.-Nagy I., MNL, 3. 198.
7. Magyar népmesekatalógus 4. 246-248.
8. Ujváry Z. 1999. 21-26.
9. Kovács Á. 1979. 675.
10. MNL 1988. 76.
11. Barta J. 1987. 144-149.
IRODALOM:
Barta János: Tetemrehívás. In: A pálya végén, 1987. 144-149.
Diószegi Vilmos-Dobos Ilona-Nagy Ilona: Kincs. In: MNL, 1980 3. 197-198.
Erdész Sándor: A mese és hiedelemvilág kapcsolata In: Magyar néprajz, V. 1988 . 79-80.
Gulyás Éva: A jászberényi kőképek. In: A Jászság a magyar kultúrában. Jászkunság Füzetek 1998. 171-182.
Kovács Ágnes: Jávorfácska. In: MNL, 2. 1979. 675.
Lukácsi Lászlóné-Lukácsi László-Rusvay Lajos: Jászalsószentgyörgy krónikája I. 1986.
Magyar népmesekatalógus (szerk. Kovács Ágnes) Budapest, 1988.
Magyar népmesekatalógus 4. (szerk.: Kovács Ágnes) Budapest, 1984.
Perger Gyula: Képoszlopok a Kisalföldön In: A Kisalföld népi építészete Szentendre-Győr, 1993. 357-385.
Ujváry Zoltán: Folklór az Ördögi Kísértetekben. Debrecen, 1999.
