A jászkarajenői falunapon úgy döntöttek községeink elöljárói, hogy szorosabb kapcsolatban leszünk ezentúl.
Hogy mennyire szoros volt régen Jászalsószentgyörgy és Jászkarajenő, ill. Szentgyörgy és Kara közti kapcsolat, azt e visszaemlékezéssel szeretném bizonyítani.
Lassan már csak azt tudjuk, hogy Kara Szentgyörgyből lett. E száraz, hideg tényt alá kell támasztanunk azoknak az embereknek a sorsával, akik ezt a történelmi tettet végrehajtották. Ma már biztos, hogy csak a sokadik generációtól hallhatunk történeteket, de ezeket is meg kell őrizni, felszínen kell tartani. Jó lenne, ha össze tudnánk gyűjteni a még meglévő emlékeket, hogy ebből is erőt tudjunk meríteni a jövőhöz!
Kezdés, újrakezdés, talpra állás, boldogulás. Jövő! De, nem elfeledve a múltat.
Az első múltidéző Tóth Istvánné Törőcsik Rozália így emlékezik a karai rokonságra.
Anyám Kobela Piroska. A testvére Kobela Emerencia, akinek a férjétSípos Károlynak hívták. A házaspár mindkét tagja szentgyörgyi volt, de hogyan kerültek Karára, nem tudom megmondani (Éltek ott rokonok, mert mentünk néhányszor vendégségbe valamelyik közeli tanyába Síposakhoz).
Emer néniék nem is benn vettek házat a faluban, hanem egy Vezsenyhez közeli tanyát. A vezsenyi vasútállomás nem messze volt a tanyához, talán 2-300 méterre, s egy kőút is elment a ház előtt. Közelebb volt Vezseny, de mégis azt mondtuk mindig, hogy Karára megyünk, Karán vagyunk.
Laktak még szentgyörgyiek ott, Varga Károlyék, Ádámék.
Unokatestvéreim, a Sípos gyerekek négyen voltak: Károly, István, Kálmán, Mária. Az idők során mind a négyen elköltöztek. Károly és István Győrbe mentek lakni, (akivel még most is tartom a kapcsolatot, az István lánya Lídia. 78 éves, Győrszentivánon lakik, amatőr festő, a testvérét apja után Istvánnak hívták). Károlynak is 2 gyereke volt, az egyik Németországban lakik. Mária egy karai emberhez ment feleségül, de Pestre mentek lakni. Kálmán maradt valameddig a tanyán, de tudtommal ők Szegedre költöztek.
Mivel én késői gyerek vagyok, – 1937-ben édesanyám 43 éves volt, amikor megszülettem – Emer néni pedig a legidősebb testvére anyámnak, ezért csak néhány eseményre emlékszem az 1950-es évekből.
A szüleimmel ritkán húsvétra is, de inkább búcsúra mentünk vendégségbe. Mindig lovas kocsival. Korán keltünk, s amikor megérkeztünk a tanyára, akkor néhányan –ez mindig változó volt, hogy kik – bementünk Karára a templomba, utána a búcsúba, ahová vagy gyalog mentünk, vagy a szekérrel. Amikor megjöttünk a faluból, akkor mindenki egyszerre ebédelt. Utána beszélgettünk estig. Nem aludtunk ott soha, akármilyen este volt, apám hazahajtott. A vendégségbe nem ajándékokkal felpakolva mentünk, vagy jöttek, mert az nem volt fontos. Mindkét helyen megvolt minden, ugyanolyan körülményekkel és életszínvonalon éltünk. Egyedül az volt a különbség, hogy mi bikákkal foglalkoztunk, ők meg birkákkal és főleg kecskékkel. (Egyszer apámat meg is akarták viccelni. Tudták, hogy nem szereti a kecskehúst, ezért azt mondták, hogy birkapörkölt. De, apám mégis rájött, nem evett belőle. Persze, azért mégsem maradt éhen, kapott mást.) Csokoládét, cukrokat, apró ajándékokat vittünk.
Emer néniék az 50-es évek elején az állattartás mellett korai zöldborsó és babtermesztéssel is foglalkoztak, 8-10 holdon gazdálkodhattak. Fiatal lányként én is dolgoztam ott többször, a vasútállomásra vittük a terményt, ahonnan a konzervgyárba szállították. Jól jött az a néhány forint nyáron, tudtam belőle ruhát venni.
A férjemmel, fiammal már nem járhattam oda, mert Emer néni meghalt, mire nekem családom lett.
Szüleimmel sokat jártunk hozzájuk, de most, mióta a Rozmaring Asszonykórussal már többször szerepeltünk Jászkarajenő falunapjain, már nem ismertem fel az akkori faluból semmit, mert úgy megváltozott, szépen fejlődött.
Lídia nemrég járt arra, a tanya is áll még, szépen felújították.
Bízzunk abban, hogy többen emlékeznek még a karai – szentgyörgyi rokonságra! Várjuk történeteiket!
